2012. március 30., péntek

Abban a szív teremtette új létezésmódban, amelyet Isten Országának neveznek, nincsenek népek, egyének vannak.


Sziasztok! Nagyon sajnálom,hogy nem tudtam részt hozni, de mostanában sok gondom volt. Mostmár megpróbálok hetente felrakni részt. Ha nem nyugodtan leszidhattok! 
És ami fontos ez nem a végleges rész! Még írok hozzá!




Olyan volt,mint egy elmegyógyintézet. 
Az épület 3 emeletes volt. Az elsőn voltak akik a cigiről akartak leszokni, a másodikon akik a drogról és a
3.-on pedig a javítóintézetesek. A nő felvezetett a 3. emeletre. Ez már nem olyan volt,mint a többi.
Képek mosolygós gyerekekről.
- akik meggyógyultak nálunk. - szólt.
-értem.
Elég furcsa volt nézni ezeket. Olyan boldognak látszottak.
- előtte pont olyanok voltak,mint te.
Vajon én is lehetek ilyen?  Nem  nem. Hagyjuk is az ilyesmi képzelgéseket... Én nem szeretnék tanulni
és dolgozni. Egyszerűen élni az életemet és semmit sem csinálni!
- itt vagyunk - mondta a nő. Idő közben kiderült,hogy a neve Charlotte.
Egy fehér ajtó előtt álltunk meg. Kinyitotta . Lassan láttam,ahogy nyílik az ajtó. Mindig egyre nagyobb részt a szobából. Elég tágasnak nézett ki. Félve tettem be a lábam.
Rögtön , ahogy beléptem volt egy asztal  és itt ült egy nő . Ő volt a szobafelelős. 

Egyébként, nem nem itt éltek a javítósok! Amint kiderült, ez a pihenő , és az előadás terem.
Volt már itt vagy 6 gyerek. 2 lány és 4 fiú. 

Mind a két lánynak fekete haja volt és világos bőre. Látszott,hogy a karjukon vágásnyomok ékelődnek. 
Na igen. Ez az amit én már nem teszek meg,mert nem vagyok elmebeteg! 
A fiúk pedig egy göndör hajú, egy szőke, és két barna volt..  
Mikor beléptünk mindenki engem nézett. Gondolom fura volt,hogy új ember jött. 
Charlotte először bemutatott mindenkinek. 
- Ő itt Fortuna Váradi. Magyarországról érkezett ide. Természetesen renitens diák. Mostantól ő is itt lesz velünk. - vagy nem.. -súgtam halkan. 
Jól van . Ülj le valahova. A mai óra a megértésről fog szólni! 

egy töredéke a monológnak: 

,,Életünket egy valós világban éljük. Hogy jól éljünk, szükséges, hogy a lehető legjobban megértsük a világot. Ez a megértés nem könnyű. A valóság és a valósággal vállalt viszonyunk számos eleme kellemetlen és fájdalmas számunkra. Csak a szenvedés és az erőfeszítés vezethet el a megértésig. Ezt mindannyian szívesen elkerülnénk, ki kisebb, ki nagyobb mértékben. Bizonyos kellemetlen tényeket kilökünk tudatunkból. Azaz: megpróbáljuk tudatunkat oltalmazni a valóságtól. Erre különböző módszereket alkalmazunk, amelyeket a pszichiátria védekező mechanizmusoknak nevez. Mindannyian alkalmazzuk a védekező mechanizmusokat, így korlátozva tudatosságunkat. Ha lustaságból vagy a szenvedéstől való félelemből sikeresen védelmezzük tudatunkat, a világról alkotott képünk igen kevéssé fog hasonlítani a való világhoz.” 


Teljesen értelmetlennek láttam az itt létet. A felét meg sem értettem amit az órán hadováltak össze. ..  
Közben kiderült,hogy hogy hívják a társaimat. 
Elena, Hope, Robert, Patrick, Simon és Kirk. 


-Rendben holnap leszoktatás lesz. - vette fel a táskáját Charlotte. 
- Mondd Kirk a leszoktatás mit rejt magában?
- Filmeket nézünk a dohányzás káros hatásairól, kezeléseket kapunk. Mivel ez nem bentlakásos,mint az első második emelet , így nem tudják garantálni,hogy tényleg leszoktál-e.De a végén mindenki leszokik. Legalábbis ezt mondják. 

- pff. És ti,hogy bírjátok ezeket az izéket?
- Őszintén? Eleinte nagyon rosszul.. Mindig is önálló akartam lenni és túlzásba vittem... Itt megtanították,hogy ez nem minden. Nem akartam ide jönni. Nagyon ki voltam borulva. De most már megköszönöm,hogy itt lehetek.
- hát velem ez biztos nem fog megtörténni... 

- én is ezt mondtam- vette fel táskáját. 
- Fortuna! Gyere. Szólt Charlotte. 
Igazából már nem ellenkeztem,hogy itt vagyok. A jó oldalát néztem. Egy új város, új emberek, új bulik. Lehet ennek még jó vége is. Ezeket az izéket meg lejárom. Nagy kunszt! 
- Ugye tudod,hogy munkát kell magadnak találnod,hogy tudd fizetni a lakbért?
- Még munkát. - nevettem-  hol dolgoznék én? 

- ez Manchester! Találnál magadnak hidd el. 
- Az lehet. De nem keresek!
- Akkor nem tudom mit fogsz magaddal kezdeni.
- Folytatom amit elkezdtem otthon.
- Majd rájössz,hogy ez így nem helyes hidd el. 

Nem szóltam semmit csak felszálltam egy buszra amit Charlotte mutatott.
Egyébként elég furcsa lehet,hogy itt mindenkivel kedélyesen elbeszélgetek, de hogy? 
Hát úgy kedveskéim,hogy az angol nyelvet szeretem. Ezt mindig is tanultam az iskolában. Elég furcsán nézett ki : - matek bukás
                            - kémia bukás

                                                         - irodalom, nyelvtan, töri bukás
                      -angol 5
Elmélyedve néztem Manchester sűrűn kivilágított utcáit. Budapest is ilyesmi, de ez valahogyan más. Különlegesebb. Szerintem a várost szeretni fogom... Csak ne kéne ide ez a gyogyósuli.  
Míg így elgondolkoztam odaértünk az albérletemhez. Leszálltunk a buszról és az emeletes házhoz léptünk. Bézs színű kb. 4 emeletes ház lehetett. Az erkélyek szegélyei szépek, a virágok rendezettek. Az ajtó egyszerű és az ablakok is. Takarékos kis panel. 
Elindultam előre. Charlotte beirányított jobbra ahol a lift volt. Megnyomta a 2-es gombot, és felröpkedtünk az új lakásom felé.

Fehér falak, ahogy belépek egy folyosó. Itt egy cipőspult, beljebb menve, a konyha* egyszerű, a fal szükrére van festve, egy olcsó gáztűzhely, mellette pedig a narancssárga étkező fehér padokkal.
A másik oldalon a nappaliban* szép zöldre festett fal, friss virágok gyertyák és díszek ékesednek. A kanapé zöld és rózsaszín színekben virágzik, és ékeskedit még egy rózsaszín szőnyeg is.  

Ahogy beljebb mentem Charlotte rámutatott egy fehér ajtóra- fürdőszoba. *
Benyitottam. Az egész egy fehérség. A fürdő után jött az új hálószobám. * Nagyon halvány sárga színű falak, egy őszi kép, sárga lámpák, sárga ágytakarók,sárga szekrények. Egyszerű, de tetszik. 

- Elégedett vagyok a lakással. Tetszik. Csak nem tudom anyának,hogy volt pénze erre. És nem tudom én,hogy fogom fizetni..
- ezt csak te tudod. Ami pedig anyukádat illeti, kedvezménye volt.
- Milyen féle kedvezménye?- ültem le a konyha székére
- Egy ismerősé volt a házatok.
Csak kérdően néztem rá.
- Nem ismered..De én most megyek. Rendezkedj be.
- Rendben. Szia. 

- Holanp 10 órakkor óra. Jövök érted. Szia! 
Amint Charlotte elment elkezdtem bepakolni az újdonsült szekrényembe. Először nadrágok majd pólók fehérneműk aztán a fürdőbe a piperecuccaimat. Igazából ennyi dolgot hoztam el,mert vannak konyhaeszközök amikkel főzni tudok. Még jó,mert most is éhes vagyok.
Ahogy kinyitottam a hűtőt tejfölt, tojást, lekvárt, tejet, és húst találtam a fagyasztóban. Továbbá még a szekrényben tésztákat, rizst, cukrot és sót találtam. Igen főzni is tudok. Gondoltátok volna?
Most csak a tojásrántottánál döntöttem nem kívántam semmi nehéz kaját. Miután megvacsoráztam letusoltam és eltettem magam holnapra. Korán kell kelnem... 




 - ahogy gondoltam. Tudtam,hogy nem fogsz felkelni időben! Na kifelé az ágyból öltözz fel és megyünk.
- sehovaa- tettem vissza a párnát a fejemre.

- jössz!!- húzott fel.
- majd ha piros hó esik. - nyöszögtem. 

- kelj fel


konyha
 háló

2012. február 26., vasárnap

Az utazás soha nem pénz kérdése, hanem bátorságé.

sziasztok! 
Tudom,hogy nagyon rövid lett ez a rész,de legközelebb ígérem többet összehozok! :)) 




Óriási tömeg fogadott a repülőtéren. Még sosem voltam itt.. Nem utaztam sehovasem. Egészen eddig. Igaz,most sem szánt szándékkal..
A repülőtér egy igazán szép , fényes és nagy épület volt. Felgyalogoltunk több óriási lépcsőn aztán pedig egy várakozóba vezetett az utunk. Innen láttam,ahogy felszállnak a repülők.
Most biztos érdekesnek tartjátok,hogy nem probáltam meg elszökni, de nem tudtam. Drágaságos édesanyám végig fogta a karomat. Mint valami 6 évesnek. Nem tudtam semmit tenni..
Miután a bemondóban közölték,hogy a gépem fél óra múlva indul ki mentünk a várakozóból és egy nagy terembe érkeztünk. Itt sok kassza állt egymás mellett, amelyekre mind egy város volt  ; Nápoly,Párizs,Róma,Berlin,Prága,Baku?!, Barcelona, London,
- Manchester! - kiáltott fel anya. - álljunk be ide.
Miután végig álltunk a hosszú-hosszú sort , édesanya odaadta a jegyemet, s a bőröndömet. Ezt itt megcímkézték aztán elmagyarázták hova menjünk. Nem sokkal arrébb volt egy kapu. Itt még megpróbáltam egy utolsó szökést, mivel anya elengedett,hogy átmehessek, sikertelenül. Át tolt a kapun, ami szerencsémre nem jelzett ki semmit.. Sértődöttségemben mutatva vissza sem néztem felé. Csak mentem.. Gyalogoltam a  végtelenbe és tovább...


- Csatolják be az öveiket. Felszállunk!- hangzott a hangosbemondóból.
Lassan becsatoltam s éreztem,hogy a gép mozgolódni kezdd. Kitekintettem az ablakon. Láttam anyát.
Még sosem ültem repülőn és eléggé hányós vagyok.. És most is rosszul voltam. Azt mondják,hogy amikor felszáll a repülő azt nem lehet érezni. Hát én éreztem. Éreztem,ahogy a gép egyre tolódik tolódik és őszintén nagyon féltem. Aztán azt is éreztem ahogy egyenesben van. Megnyugodtam, de még mindig rosszul éreztem magam. Kimentem a mellékhelyiségbe aztán rágyújtottam*.- mindenki engem nézett.
-Kisasszony. Kérem fáradjon a kihelyezett dohányzó helyiségünkbe! A többi utast zavarja.
- Hát aztán?- néztem rá flegmán. - Jólvan. - álltam fel.
Az út további részében már egyáltalán nem tartottam a repülőtől. A nagy részét végigaludtam vagy hallgattam a zenét ami szólt.


Még délután volt mikor leszállt a gép. Ahogy édesanya mondta várt rám egy ember, aki elvezetett abba az izébe.Borzasztó volt egy olyan helyen járkálni egy olyan emberrel amit/kit még soha nem láttam. Utáltam. És az utálatomat düh váltotta fel. De itt még nem kíséreltem meg szökést mivel ugye nem ismerem Manchestert.
*Az épület rideg , sárga színű volt.  A fák ágai beárnyékolták az egészet. Régi lehetett, az ablakokon és a falon látszott. A nő egész végig szorosan fogta a karomat. Néha-néha már fájt.
Amikor bevezetett az épületbe újra az az érzés kapott el,mint a repülőn. Kavargott a gyomrom és forgott körülöttem a világ. Az elájulás kerülgetett. Szerencsémre( vagy nem) az ápolók hoztak egy kis vizet. Lassacskán magamhoz tértem.


Körülvezettek az épületen. Mint kint , folytatta ridegségét. Fehér falak székek asztalok. Semmi dísz.. Ez így nekem nem jó. Nem akarok itt lenni! Utálom ezt!

2012. február 20., hétfő

2012. február 17., péntek

Az egész élet csak játék, azoknak, akik játsszák. Akik nem, azoknak dráma.

na sziasztok. Tudom,hogy nincs sok komim, de magamat is ismerve tudom,hogy attól függetlenül elolvassák. Látom hány kattintás van, és köszönöm! Túlléptük az 1200-at :)) A szövegben mindig megfogok csillagozni egy részt annak a helyébe képzeljétek a képet:)





Tudtam,hogy így nem mehetek. Ne kérdezzétek,hogy miért.. 
Arra jutottam,hogy keresek valami alvóhelyet éjszakára.Megint a jól ismert utca. Számos fa , bokor és kis szemetes zsák volt, de olyan hely ahol tudtam volna aludni, anélkül,hogy bármilyen emberi lény észrevegyen nem volt. Messzebb kellett mennem.Budapest szűkös utcáit jártam s már alig éreztem a lábam. Bizsergett és zsibadt. Nem haladhattam tovább. Most már le kellett pihennem. Minden jó volt. Egy cső mellett döntöttem.. Belefeküdtem és próbáltam nyugogóra térni. *


A nap nyugtató és vakító sugaraira ébredtem. Most már muszáj voltam hazamenni. Mivel nem volt nálam pénz se villamosra se buszra gyalogolnom kellett. Nem nagyon ismertem a környéket.. Egy kicsit talán el is tévedtem , de egy órás barangolás után hazajutottam. 
Mihelyst kinyitottam az ajtót meg láttam az öcsém nagy barna szemeit ahogy nézi ki jön be az ajtón.
- Forti - rohant oda hozzám és ölelt meg. - visszaöleltem
- anya itthon van? - mosolyogtam rá
- nincs. 
Éreztem,hogy a lábamba visszatér a melegség , s mintha egy kő esett volna le a szívemről. Nagyon megkönnyebültem. Talán megúsztam... 


Felmentem a szobámba és felvettem a saját ruháimat.
A szekrényem turkálása közben rábukkantam egy képre. Én és apukám. Vigyorogva horgászbottal álltam a kezemben apa pedig átkarolt.. Emlékszem a tanyánkon voltunk. Ott kempingeztünk.. Akkor még pozitív érzéseim voltak a világgal szemben.. 


A gondolkodásmenetemet anya rekedtes kiabálása zavarta meg.


-  Fortuna azonnal gyere le! 


  Tudtam,hogy jön a mai fejmosás.  
Leballagtam a lépcsőn és anya villámló zöld szemeivel találtam szembe magam. 
- Gyere ide. 
Odébb lépkedtem. 
- Nem mondom el még egyszer a szokásos fejmosásos szöveget. Most már cselekszem. Ez így nem mehet tovább. Tudod,hogy nem állok jól anyagilag, de ezt meg teszem annak érdekében,hogy te újra az én lányomként viselkedj.
Az én lányom kifejezésnél majdnem mondtam valamit, de már beleuntam a sok visszabeszélésbe,úgy hogy most hallgattam mit mondd édes anyukám.
- Már régóta tervezgetem ezt. Beírattalak a Manchester Repair Clinic-re.  
Éppen készültem volna harsányan közbevágni, de megállított. 
- Igen. Ha tetszik ha nem. Kifizettem egy  lakás első havi lakbérét a többi már a te feladatod. Ez a klinika az olyan problémás gyerekek számára készült,mint te vagy. Ha újra értelmes leszel, ki engednek és a főiskolai vagy egyetemi tanulmányaid egy részét is állják.  Úgy hogy menj fel a szobádba pakolj össze azonnal. Ma indulsz!! 
- persze- röhögtem ki.  Mit gondol.. Még,hogy elutazok Manchesterbe.. Nem tud kényszeríteni. Háhá- röhögtem magamba. 


Fel ballagtam a szobámba, s mivel nincs tv-m elkezdtem rajzolgatni.Mindig angyalokat rajzolok. Talán a nyakláncom lehet az oka ami mindig rajtam lógott.* Ezt is apukámtól kaptam. Tudom,hogy sokat emlegetem,de.. Nagyon szerettem és szeretem. 
Amit anya kitalált az nevetséges és felfoghatatlan.. Úgy kezel,mint egy kisgyereket.. És ez a szituáció is elég gyerekes volt.. Csak úgy secc-pecc kimegyek Angliába.. Nem tud kényszeríteni! 
Végre kész a rajzom! Egy újabb mű a falamon. 
- Remélem kész vagy- hallottam,hogy lépked a lépcsőkön
- Már nincs sok idő. - jött egyre közelebb 
- Mi a frászt csinálsz? Nem meg mondtam,hogy pakolj be?
- Szerinted ez úgy megy,hogy te azt mondod,hogy megyek Angliába én meg megyek? A francokat.. Biztos nem megyek. Nem tudsz kényszeríteni. 
- Ha te nem pakolsz, majd én. 
Elkezdte kitúrni és kihajigálni az összes ruhámat. Ezek után mindent bepakolt két hatalmas bőröndbe. És aztán? Én még így sem fogok elmenni. Nehogy már.. Az életem eddig is túl bonyolult. Nem szeretném,hogy még többször ,,fejbe vágjam magam. "
Anyukám lassan bepakolt. Csípőre tett kézzel győzedelmes arccal fordult felém. 
-  és szerinted most megyek? - nevettem 
- persze,hogy mész. 
Egy ideje már ilyenkor nem próbálkozik többet. Most eltántoríthatatlan volt céljától. Látszott rajta a büszkeség. Csak nem tudom,hogy mire. 
Én még mindig nevettem, s csóváltam a fejem. Édesanyám lassan távozott.  
 A tervem a következő volt : felveszem a kabátom, kimászom az ablakon és elmegyek.  
 Gyorsan felvettem a kabátom és már rutinosan tettem ki lábaimat a párkányon megkerestem a lábamhoz legközelebbi falból kiálló részt  és lassan lassan lemásztam.*
Vagyis lehuppantam. Picikét éreztem,hogy szúr valami. Egy bokorra,estem rá annak egyik kiálló ága szúrt. 
Azonban nem ez volt a legnagyobb gondom...


Leporoltam mindenemet felkászálódtam megfordultam és elkezdtem volna futni. 
Ha..


Tudtam,hogy most a sorsom megpecsételődik.. Nincs visszaút. 
Két nagy darab ember állt előttem karba tett kézzel. Azt sem tudtam hirtelen hova kapkodjam fejem. Ilyen még nem volt. Anyám kijátszott... 


Próbáltam úgy tenni,mintha nem érdekelnének. Elkezdtem gyorsan sétálni, de megfogták a karomat és visszahúztak. Egyenesen be a házba.. 
- Nem meg mondtam,hogy mész Manchesterbe? Elkísérlek a reptérig és felszállítalak a gépre. A repülőtéren vár az intézet vezetője aki elvisz az albérletedbe, aztán az intézetben körbevezet. 
Ezek után keress valami munkát,mert az albérletet valamiből ki kell fizetned. 
Nem tudtam mit tegyek. A rémálmom vált valósággá. Éreztem,hogy bent minden kavarog.Hogy mindjárt elájulok,vagy elkap egy hisztiroham. Hogy az egész életem egy.. 
Éreztem ahogy a verejték leszalad a bőrömön és a padlón landol. A csak akadozva éreztem magaménak.. És megtörtént rikoltozó sírásban törtem ki és kérleltem édesanyát,hogy ne tegyen ilyet velem. Ne tegyen tönkre. Püföltem a földet és a lábába kapaszkodtam. 
Nem segített semmi nem segített. 
Fel állított,hozott egy kendőt és letörölte könnyeimet.
Nem tudtam mit tenni. Muszály volt elmennem. Majd lesz valami.. Megoldom. 
Beszálltunk a kocsinkba. Az utunk rögtön a Ferihegyi repülőtérre vezetett...







2012. január 22., vasárnap

halihó!

Sziasztok! Igazából most rendest részt nem hozok,  csak egy kicsit átjavítottam a második rész végét és a szereplőt bemutatom nektek,mert tudom,hogy szinte semmit nem tudtok róla.

Szóval.

A lány neve Fortuna. 17 éves. Magyarországon él . Hátrányos helyzetű, nincs sok pénzük. Az apukája 6 éves korában meghalt, és ezt neki végig kellett néznie. Ezért ilyen. Próbálja elfeledni a fájdalmait és a kudarcait az életben. Nagy barátai nincsenek, inkább csak ezek a fiúk és akiket a bulikban néha-néha lát. Iskolába nem-nagyon járt, ezért meg is bukott. Van egy öccse aki most 12. Ő egy tanulós gyerek és semmi probléma nincs vele. Az anyukája igazából nagyon szereti a lányt, de semmivel nem bírja rávenni,hogy normális legyen és ebbe már belefáradt.

Egyelőre ennyit írtam róla.

Ja és nyugi! A lány észhez tér.;))

2012. január 20., péntek

második rész.

sziasztok! Bocsi,hogy ilyen rövid részeket írok, de majd idővel hoszabbak lesznek. Ez egy kicsit gatyi rész lett de remélem,azért tetszeni fog :)
http://www.youtube.com/watch?v=zQME-ChSwNM egy kis hangulathozónak :) 

-ki vagy?- ,,Egyszerre csak megfogta a kezemet, s alélt pilláim lassan felvetődtek"
- a megmentőd.- hangjából éreztem,hogy kedves és lágy. Csak egy valaki lehetett.
-Ro-roli? - fordultam megmentőm felé.-Ő a barátom. Az egyetlen aki ilyenkor is képes idejönni. Szegény. Ő szeret..
- Gyere. Hazaviszlek. - segített fel.
- Inkább ne. Most nem szívesen mennék haza- poroltam le magamról mindent.
-Akkor egy másik helyre megyünk. - szálltunk be a kocsijába.
Édes mandula illat volt. Az előz pocsék szagtól eltérően ez csodás volt.
- Hova viszel?
- Majd meglátod..
Ő Roli. A barátom. Az egyik.. Ő az aki jobban szeret. A másik Ricsi, ő szerintem úgy van velem,mint én vele..
Igazából egyiket sem szeretem. Csak úgy vannak.. Pl. az ilyen alkalmakra..
- Oké. És köszönöm.. Hálás vagyok. De tényleg..
- Rám mindig számíthatsz.
Annyira sajnálom. Nem így kéne vele bánnom. Ő nem ezt érdemli. Nem engem.. Nem egy ilyen embert.
Csendben ültünk az autóban. Ezen az egész napon gondolkoztam. Ez az újabb buli, ami mibe fulladt. Sokszor volt ilyen és lesz is még. Nekem ez az életem.. Ebben találtam meg magam..


- Megérkeztünk?- kérdeztem egy idő után.
- Igen. Itt vagyunk.Szállj ki.
Egy társasháznál álltunk meg.A liftből egyenest a negyedik emeleten szálltunk ki. 
Idős kis társasház lehetett ez.. Mindenhol régi növények kúsztak a falon. 
A 23-as ajtajú házhoz léptünk. Gyorsan kikulcsolta az ajtót és bementünk. Érdekes illat volt bennt. Talán hárs. 
-Gyere beljebb.- dobta le a kulcsot az asztalra
Bólintottam.- Kié ez a ház? - követtem.
- Az egyik haveromé. Mint látod épp nincs itthon. Na tusolj le. Így nem feküdhetsz le. A fürdőben megtalálsz mindent. Törölközőt szappant, és ami kelhet. 
-Rendben- mosolyogtam. 
Beléptem a fürdőbe és megengedtem a vizemet. Körbenéztem. Találtam egy habfürdőt, bele is csorgattam a vízbe.

*


Túl jó hozzám ez a fiú.. Én pedig cserében semmit sem csinálok. Sőt meg is csalom. Ez így nem mehet tovább.. Véget kell érnie. Nem ezt érdemli..


Lassacskán kiszálltam a kádból és egy törülközőt csavartam magam köré. Kilépdeltem az ajtón és azt kezdtem kémlelni,hogy mit csinál. Valószínűleg észrevette..
-Gyere.Itt vannak tiszta ruhák.. - mutatott a szekrényre.
- Köszönöm - mosolyogtam rá.
Egy rövid nadrágot és egy fekete pólót adott. Végre tiszta ruha...
- Szerintem menjünk lefeküdni. Nehéz nap volt számodra a  mai - lépett közelebb. 
-Igen. Fordítottam el a fejemet. Az ágy felé vettem az irányt. Betakaróztam és oldalra fordultam. Egyszer csak éreztem,hogy átkarolja a derekam. Nem éreztem semmit. Mint soha. 
Eljött az idő. Be kell vallanom mindent. Mióta kijöttem a fürdőből a szívem a torkomban dobogott az izgatottság miatt.Éreztem,hogy nem bírom tovább..Már párszor ki-ki akaródzott mondani, de eddig az agyam megakadályozta a másnak való fájdalmat okozást. Most nem ment.. Hallgattam a szívemre.
-Roli.- fordultam át felé. 
- Igen?- nézett szemembe
- Mondanom kell valamit.. 
- Hát akkor rajta- mosolyodott el.
- Figyelj, ezt tudom,hogy nem szoktad meg tőlem, de most komoly leszek. Tudom,hogy laza vagyok és olyan aki köp a világra de 
- Csak mondd már - vágott közbe.
- Hát.. Belevágok a közepébe. Én nem érdemellek meg téged- fakadtam ki. 
- Hogy mi? 
Feljebb ültem az ágyon az adódó reakció miatt.
- Igazából. Te mindig segítesz mindenben. Mindig ott vagy amikor kell.
- Ez természetes hisz..
- De én sohasem!- vágtam közbe. És.. Nem te vagy az egyetlen fiú az életemben... 


- Hogy mi??- vágódott ki az ágyból. 
 Hátrébb húzódtam.
- Mióta?
- Mióta járunk..
- Te mit képzeltél meddig akarod ezt titokban tartani? - mondta teljesen higgadtan. 
- Nemtudom.. Sokági csak  nem bírta a lelki ismeretem.
- Te szívtelen vagy. És szánalmas. És egy nagy ribanc.- mondta most már idegesen. Éreztem,hogy igaza van. És jogos minden amit mondd.. 
- Hordd el magad innen. Nem érdekel,hogy hova mész.- tolt  arébb.. Rám többé ne számíts.  
 A sírás szinte már fojtogatott..
- Mit állsz itt ilyen szomorú fejjel? Mit vártál,hogy majd tovább ölelgetlek?
Értettem a célzást. Sarkon fordultam megfogtam az ajtót. Egyszer még visszanéztem , s elhagytam a házat..
Leültem a legközelebbi padra. Nem tudtam hova menni. Kénytelen lettem volna haza menni..

2012. január 14., szombat

első részecske :)

Sziasztok:) Amit most írok a prológusnak nem a folytatása az,majd később fog játszódni.
Ja és amugy meg nagyon ratyi lett..


2012.01.01.

Ismét egy kietlen utca tájain találtam magam.Az eszemnek fogalma se volt arról,hol járhatok. Ki-ki csapódva poroltam fel a sötét sikátor földjét bakancsommal.Éreztem ahogy a szél megsüvíti hátam. Éreztem a hideget.. Egyre hidegebb lett, és én fáztam. A sikátorban temérdek kuka állt.Egybe-egybe a lábam beletalált rúgni. Egy kisebb erőltetett reflex-el az egyik szemetes csattogó hangot kiadva a földre került. Önkívületi állapotomban lehettem. Előző éjszaka szilveszteri partin ütöttem az időt. Ebből érthető ez az állapot.Persze ez nálam mindig érthető. Minden héten ez van. Egy problémás gyerek így üti ki magát. Ilyenkor nem látok senkit aki megakadályozza a boldogságom. Segítséggel is de ilyenkor boldog vagyok. Egy időre. Amikor aztán megjelennek a tünetek és hasamban kavarog minden. Az érzések , és más is. A fejem lüktet, hasít. Nem tudom,hol vagyok és,hogy kerülök majd haza. Önkívületi állapot..


Hol vagyok?- fogtam fejem egy ágyból felkelve. 
Otthon.
Jöhet a napi szokásos rutin. 
Felkelek, kimegyek, kapok a fejemre, visszamegyek felöltözöm , eszem, fekszem, elmegyek. És kezdődik előről.
Lassan de mostmár biztosan lépkedtem le a házunk gesztenyebarna csigalépcsőin. Tudtam,hogy mi vár rám. Már megszoktam.. ( most úgy teszek,mintha nem én lennék a hibás..) 
*
- Megint az én okos ügyes nagylányom voltál. Hoztad a formádat. Gratulálok.
- Én is szeretlek. Örülök,hogy te is. 
- Ki mondta,hogy nem szeretlek?- egy egyszerű mozdulattal csapta le a kést az asztalra s kezét csípőjére helyezte - Csak már nem gondolod,hogy idegileg kikészítesz? Szerinted te a normális gyerekek közé tartozol? Gondolkozz el,hogy mit csinálsz. Ennek nem lesz jó vége. Nagyon nem. Tönkre teszed magad. S már tetted is. 
- Oké. Próbálj meg változtatni. Úgy sem megy. Szia.- intettem neki és felrohantam a szobámba. 


- Ja és néha iskolába is kéne járnod- kiabált még utánam,amit már alig hallottam.


Iskola?!Mit gondol. Mi vagyok én. 
Elfeküdtem ágyamon és a sötétbarna plafont kezdtem el szemeimmel csodálni. Érdekes színjáték az egész.A barna fal táncra perdül az ablakon beszűröd arany fénysugarakkal. Megnyugtató a látványa..
*
Hogy miért vagyok ilyen?. Egyszerű.  
Minden akkor kezdődött amikor 6 éves koromban betörtek hozzánk. Láttam ahogy apám meghal.
 Az életben kudarcok sora gyötört. Amibe belekezdtem nem sikerült. Semmi. A tanulás sem az én pályám. 
Elkezdtem bulikba járni. Jó volt. Társaságban volt és jól éreztem magam. Aztán rászoktam a cigarettára. Imádom a füstjét. Megnyugtat.

Nem nem vagyok emo-s. Nem vágdosom magam. 
Az élet nekem nem adott sokat. És ha még jól is élnék.. Hogyne. Fázom.Nincs pénzem. 


Na kezdjünk el készülődni. 
Haj vasal.- kész.
ruha felvéve.- kész. 
ennyi. Indulhatok. 


- Nem mész el. - mondta anya teljesen higgadt hangon
- Csak figyelj. - csaptam be az ajtót magam után
Úgy érzem nem megyek egyhamar haza. 
Ismét a poros utca. Az otthonom. Itt vagyok a legtöbbet. Szeretem nézni ahogy a másfajta emberek elsuhannak mellettem és megnéznek,mert én más vagyok. Nem a tömeggyártmány. És szeretem kinyilvánítani a véleményem. Eztért kerülök mindig bajba.
Nem érdekel. Köpök mások véleményére. Csak az enyém számít. 
Megérkeztem a mai buli helyszínére. Egy pincekocsma. Tömérdek ember táncol a ház koszos lépcsőin és szőnyegén. Ez egy ütős hely.  
Rögvest a bárpult felé vettem az irányt. 
- Jack Deniels-t. 
- Kérek szépen? 
- Kocsit ne vegyek?
- Máris adom- húzta össze a szemöldökét 
A mai első adag. Végre. Ellazulhatok. Ez a tömény ízvilág.  Nekem való. 


- Hé jössz csörögni?- kérdezte egy számomra ismeretlen részeg srác
- Húzz el. 
- naaa.- húzott magával. 
- Azt mondtam húzz el vadbarom.- mondtam flegmán
- vadbarom? tudod kivel beszélsz kislány- szorította meg a kezem.
- igen képzeld tudom.-álltam fel a székről. 
- akkor jössz.
- nem megyek.- rántottam ki magamat a kezei közül. 
A wc felé vettem az irányt. Átkászálódtam a tömegen.
Lekönyököltem a tükör elé.
,barom'. 
Visszamegyek. 
- még egy ugyanilyet. ,kérek szépen'..


a 4. ugyanilyen után már elég kábult voltam ahhoz,hogy elkezdek valamit csinálni is. 
Szokásomhoz híven felálltam egy asztalra és ott kezdtem parádézni. Csak most nem úgy sikerült,mint szokott. Csak annyit éreztem,hogy zuhanok.. Szabadesés. Jó érzés volt. Aztán nem. Kínzott a fájdalom.. Gyötört!. Nem éreztem a lábam. 


- Valaki segítsen.- préseltem ki számon. 
Nincs semmi bajod. Állj fel. - állapította meg valaki. 
Semmi bajom. Nem látott? A sírás folytogatott. És vége. Kitört! Sírtam és próbáltam felállni de abból a 100 emberből aki ott volt senki sem volt képes segíteni. Egyedül álltam fel és botladoztam ki az ajtón sikítva,sírva. Az első lehető helyen megálltam. 
Rágyújtottam..




,,Lassan éreztem,ahogy a füst kikászálódik számból és 
lassan 
de biztosan orrom felé menetel. El kezdett reagálni. 
Beszívtam azt a sokszor érzett illatot. Hirtelen 
elvesztettem egyensúlyomat és meginogtam. Éreztem,hogy 
kiárad belőlem minden. A kis füstfoltocskák lassan felhőt 
képeztek. Már minden porcikámon éreztem az illatát.
A cigaretta füstje átjárt.
Hajam szálai egymáshoz ragadva kifésülhetetlenül 
csüngtek..Bőrömön sebek halmai találták meg új 
lakhelyüket.
Testem tele piszokkal. Lelkemet is jókora befedetlenek 
sebek és csupa piszok díszíti.
Azt hiszem elértem a mély pontomat.
A poros utcán hanyatlik testem, és én nem tudok mit tenni. 
Itt fekszem a világ végén összetörve elgörnyedve. Senki sem 
segít... Kezdem megszokni.. Ilyen az élet? Nem. Ez nem az."









2012. január 13., péntek

Egy icipici prológus :)

Lassan éreztem,ahogy a füst kikászálódik számból és lassan de biztosan orrom felé menetel. El kezdett reagálni. Beszívtam azt a sokszor érzett illatot. Hirtelen elvesztettem egyensúlyomat és meginogtam. Éreztem,hogy kiárad belőlem minden. A kis füstfoltocskák lassan felhőt képeztek. Már minden porcikámon éreztem az illatát.
A cigaretta füstje átjárt.
Hajam szálai egymáshoz ragadva kifésülhetetlenül csüngtek..Bőrömön sebek halmai találták meg új lakhelyüket.
Testem tele piszokkal. Lelkemet is jókora befedetlenek sebek és csupa piszok díszíti.
Azt hiszem elértem a mély pontomat.
A poros utcán hanyatlik testem, és én nem tudok mit tenni. Itt fekszem a világ végén összetörve elgörnyedve. Senki sem segít... Kezdem megszokni.. Ilyen az élet? Nem. Ez nem az.