Az utazás soha nem pénz kérdése, hanem bátorságé.

sziasztok! 

Tudom,hogy nagyon rövid lett ez a rész,de legközelebb ígérem többet összehozok! :)) 

Óriási tömeg fogadott a repülőtéren. Még sosem voltam itt.. Nem utaztam sehovasem. Egészen eddig. Igaz,most sem szánt szándékkal..
A repülőtér egy igazán szép , fényes és nagy épület volt. Felgyalogoltunk több óriási lépcsőn aztán pedig egy várakozóba vezetett az utunk. Innen láttam,ahogy felszállnak a repülők.
Most biztos érdekesnek tartjátok,hogy nem probáltam meg elszökni, de nem tudtam. Drágaságos édesanyám végig fogta a karomat. Mint valami 6 évesnek. Nem tudtam semmit tenni..
Miután a bemondóban közölték,hogy a gépem fél óra múlva indul ki mentünk a várakozóból és egy nagy terembe érkeztünk. Itt sok kassza állt egymás mellett, amelyekre mind egy város volt  ; Nápoly,Párizs,Róma,Berlin,Prága,Baku?!, Barcelona, London,
- Manchester! - kiáltott fel anya. - álljunk be ide.
Miután végig álltunk a hosszú-hosszú sort , édesanya odaadta a jegyemet, s a bőröndömet. Ezt itt megcímkézték aztán elmagyarázták hova menjünk. Nem sokkal arrébb volt egy kapu. Itt még megpróbáltam egy utolsó szökést, mivel anya elengedett,hogy átmehessek, sikertelenül. Át tolt a kapun, ami szerencsémre nem jelzett ki semmit.. Sértődöttségemben mutatva vissza sem néztem felé. Csak mentem.. Gyalogoltam a  végtelenbe és tovább...


- Csatolják be az öveiket. Felszállunk!- hangzott a hangosbemondóból.
Lassan becsatoltam s éreztem,hogy a gép mozgolódni kezdd. Kitekintettem az ablakon. Láttam anyát.
Még sosem ültem repülőn és eléggé hányós vagyok.. És most is rosszul voltam. Azt mondják,hogy amikor felszáll a repülő azt nem lehet érezni. Hát én éreztem. Éreztem,ahogy a gép egyre tolódik tolódik és őszintén nagyon féltem. Aztán azt is éreztem ahogy egyenesben van. Megnyugodtam, de még mindig rosszul éreztem magam. Kimentem a mellékhelyiségbe aztán rágyújtottam*.- mindenki engem nézett.
-Kisasszony. Kérem fáradjon a kihelyezett dohányzó helyiségünkbe! A többi utast zavarja.
- Hát aztán?- néztem rá flegmán. - Jólvan. - álltam fel.
Az út további részében már egyáltalán nem tartottam a repülőtől. A nagy részét végigaludtam vagy hallgattam a zenét ami szólt.


Még délután volt mikor leszállt a gép. Ahogy édesanya mondta várt rám egy ember, aki elvezetett abba az izébe.Borzasztó volt egy olyan helyen járkálni egy olyan emberrel amit/kit még soha nem láttam. Utáltam. És az utálatomat düh váltotta fel. De itt még nem kíséreltem meg szökést mivel ugye nem ismerem Manchestert.
*Az épület rideg , sárga színű volt.  A fák ágai beárnyékolták az egészet. Régi lehetett, az ablakokon és a falon látszott. A nő egész végig szorosan fogta a karomat. Néha-néha már fájt.
Amikor bevezetett az épületbe újra az az érzés kapott el,mint a repülőn. Kavargott a gyomrom és forgott körülöttem a világ. Az elájulás kerülgetett. Szerencsémre( vagy nem) az ápolók hoztak egy kis vizet. Lassacskán magamhoz tértem.


Körülvezettek az épületen. Mint kint , folytatta ridegségét. Fehér falak székek asztalok. Semmi dísz.. Ez így nekem nem jó. Nem akarok itt lenni! Utálom ezt!